2013. augusztus 21., szerda

Plasztikázás - tabu vagy nem?

Épp most néztem egy jó kis riportot arról, hogy Koreában egyre több fiatal plasztikáztatja meg magát a K-pop idolok "tökéletes" kinézete miatt. (Méghozzá EZT~) Egyre többen szeretnének úgy kinézni, akárcsak ők, és költik minden megspórolt pénzüket szemhéjműtétre, orrműtétre, állműtétre, és még sorolhatnám. Kérdezem én: ez most tényleg akkora baj?

Természetesen erre a kérdésre mindenki rávágja: "Hát persze hogy baj, mégis mit gondolsz?"

De próbáljuk meg megvizsgálni ezt a dolgot minden szempontból!

http://daylifeimages.newscred.com/imageserve/632576124390caab78e862d90066ded2/573x.jpg

"Miért nem vagyok olyan mint ő?"

Én azt mondom, hogy leginkább ezzel van a probléma, és nem a plasztikáztatás szándékával (persze egészséges kereteken belül). Az a gond, hogy a legtöbb fiatalnak van egy példaképe, akire a legjobban szeretne hasonlítani, és csak irigy képpel nézegeti, hogy "bárcsak olyan lehetnék mint ő..."
Csakhogy ők azt nem értik meg, hogy SOHA nem fognak úgy kinézni mint egy másik ember.
Ha valaki úgy akar kinézni mint egy másik ember, a mindig is csak egy hasonmás fog maradni! Sosem lesz eredeti, és ami nem eredeti, az sosem olyan jó, mint az eredeti. Értitek.:)
MINDEN EGYES EMBER a világon különböző (kivéve az ikreket :D) kívül-belül. Ettől gyönyörű és színes a világ, ettől érdekes az egész föld! Ettől vagyunk azok akik, van önérzetünk, és tudjuk hogy kire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk "ÉN".
Szóval a probléma valahol ott kezdődhet, amikor az "én" fontossága elveszik, jön az a bizonyos "ő", és szépen letuszkolja azt a maradék kis "én"-t amire úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére - és valaki úgy le tudja rombolni egy szempillantás alatt, hogy csak győzzük összeszedegetni a darabjait. (Azt hogy kinek hagyjuk lerombolni azt, az csak rajtunk múlik. Tehát azért, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, sose másokat hibáztassunk.)
Ezt az "én"-t nevezhetjük akár más néven önbizalomnak is.
Ezek az idolok rengeteg fiatal önbizalmát veszik el, és ez nem az ő hibájuk!
Hogy kié?
Valamilyen szinten a társadalomé. Ez egy ördögi kör: a társadalom számára az lett a "szép", amilyenek az idolok - és ennek következtében mindenki olyan szeretne lenni. Hiszen mindenkinek az a nagy álma, hogy mindenki azt gondolja miközben ránéz, hogy "Mennyire szép! Mennyire menő" Gyönyörű~ olyan akarok lenni mint ő~" Mindenki példakép szeretne lenni.
Ne felejtsük el hogy a társadalomba mindannyian beletartozunk. Én is, és én is bevallom, hogy tényleg szerintem is az a szép, ahogyan az idolok kinéznek. Gyönyörűek, hibátlannak TŰNNEK. Csak mindig észben tartom, hogy nem azok, és miért is néznek ki úgy ahogyan.
De gondoljatok bele hogy ha egy csettintésre mindenki úgy nézne ki, ahogyan ő szeretne.
Alig ismernénk meg egymást. Mindenki szinte ugyanúgy nézne ki. Egyszerűen félelmetes lenne!!!
Találjuk meg önmagunkat, keressük, és akkor leszünk igazán magabiztosak, ha megtaláltuk ezt. Amíg egy másik embert kergetünk, sosem leszünk elégedettek magunkkal! Soha. Természetesen az inspiráció egészen más, abból lehet gyűjteni bőven, de az nem azt jelenti hogy irányultan ugyanolyanok akarunk lenni.

Ők sem tökéletesek

 
(Ajánlom ezt az oldalt azoknak, akik azt hiszik hogy nekik mindig tökéletes bőrük van: KATT)

A legnagyobb gonosz, ami irreális, elérhetetlen ideákat ébreszt mindenkiben, az a PHOTOSHOP. Ezzel van itt a gond. Hiszen mint előzőleg írtam: az idolok sem tökéletesek! Azok a képek amelyeket közzétesznek róluk, mind mind sminkben és rengeteg módosításon estek át, amitől olyanok lettek, amilyenek. SENKI nem tud olyan lenni, mint azokon a képeken. Nekik is vannak ráncaik, bőrhibáik! Csak ezt nagyon sokan elfelejtik. Sokszor elfelejtik hogy ők is ugyanolyan emberek mint én, vagy te, vagy bárki. Annyi különböztet meg bennünket, hogy híresek (nyilván valamilyen tehetség folytán), ennek következtében népszerűek, a szépségükbe rengeteg pénzt fektet a cégük. És itt a sminken, fodrászon kívül elérkeztünk a plasztikai műtétekhez is. Bár nem tudok sok mindent arról, mennyire "kényszerítik" őket rá (bár az ázsiai felfogást nézve én gondolom, hogy nem túl fakultatív a dolog) de ha volt, akkor az azt jelenti, hogy ők sem így születtek, ahogyan. És ha belegondolunk, akkor belőlünk is csinálhatna idolt egy cég: egy két vágás, smink, fodrász, és kész a "tökéletes" külsőnk. Ha ezeket az idolokat nem kapták volna fel, akkor ők is csak átlagos koreai lányok/fiúk lennének a többi között, némelyikőjük szebb, némelyikőjük kevésbé szebb adottságokkal.
De a kinézet nem csak az arcról szól, hanem nyilván a test alakjáról. Ez egy igazán érzékeny téma, mert mindenkinek más és más az alakja, és mindenkinek más és más a baja vele: valakinek az a gondja hogy túl vékony, "csontváz", valakinek pedig az, hogy van rajta túlsúly. Valakinek a testmagassága, valakinek a csontozata, az alkata. Mindenkinek meg van a saját baja.
Azt is meg kell értenünk, hogy az embereknek van saját ALKATA, mit örökölt, a DNS-ében. Aki köpcösebb, alacsonyabb, ducisabb fajta, az sosem lesz magas, vékony, hosszú lábú barbie baba!

http://static1.fjcdn.com/comments/thigh+gaps+dont+mean+space+between+legs+see+illustration.+left+_c33a956aa99fd9de70c4f2d85aaf9110.jpg

Az új hülye őrület... az a comb közötti rés. Hogy az a menő. FELEJTSÜK MÁR EL. Az is olyan, hogy valakinek van van, vagy nincs! Lehet hogy valakinek csak akkor van ha csontsovány és anorexia közelben van, valakinek meg úgy is van, hogy teljesen normális testsúlyú. Nekem is alig van, pedig vékony vagyok, és miért? Mert ilyen a combom alakja. Itt is arról van szó, hogy ne akarjunk olyanok lenni amilyenek nem tudunk... különben is, ezeket a thigh gap-es képeket úgy csinálják, hogy bár összezárják a lábukat, befelé szorítják, hogy a combjuk között legyen egy rés. Kész a thigh gap...

Én azt mondom, hogy addig, amíg van amin tudunk magunk változtatni, addig ne siránkozzunk. (Igen, én elhiszem, hogy rettentő nehéz lehet lefogyni ha már van egy nagyobb túlsúlya az embernek... én nem tudom milyen ez, de mindig is nagyra becsültem azokat akik megpróbálták, nem adták fel, kitartottak.. nagyon sok műsor volt már a tévében és egyfajta "csoda" történet ahol kitartó munkával elérték az eredményt. Szerintem nem lehet lehetetlen, de eszméletlen nehéz is egyben... kitartást mindenkinek aki esetleg épp ilyen fázisban van) És ha már mindent megtettünk, kihoztuk magunkból a legjobbat amit tudtunk (és a pénztálcánk bírta) azután jön az, hogy "de én még ezt meg azt meg amazt is meg akarom változtatni... Csak nem tudom."
Itt a lényeg, hogy nem tudod. Így hát a többit kénytelenek leszünk nagy nehezen elfogadni, ha nem akarunk életünk végéig elégedetlenkedni magunkkal... ez a legnehezebb része a dolognak.

Személyes történet

Mint ahogy mindenki más, nekem is számtalan olyan részem van amit legszívesebben teljesen kicserélnék, megváltoztatnék. Ilyen pl. a fogazatom. Sajnos elég göcsörtös fogazattal áldott meg a sors, kiskoromban sajnos nem vittek el fogszabályzásra, most pedig már horribilis összegbe kerülne, de még így is tanakodom rajta hogy ha lesz pénzem mindenképp megcsináltatom. [hál istennek a metszőfogaim egyenesek maradtak, leginkább a szemfogakkal van a gond, családi vonás, eléggé fent nőtt] A mosoly a mindennapi élet része, és nagyon rossz, amikor nagyot nevetsz, és egyszer csak beugrik, hogy "ja, ezt nem kéne" - és gyorsan odateszed a szád elé a kezed. El is szállt a felhőtlen jókedv. Vagy hogy nem tudod, merj-e vigyorogni a kamerába vagy ne, és ha mertél, akkor elájulsz a kép látványától. Nos, nagyon sok önbizalmat elvett tőlem már ez. Bár mindenki mondja, hogy "nem is ronda; nem olyan vészes mint hiszed; csak te látod ilyen csúnyának;" ez nemigazán hat meg, amíg én nem vagyok megelégedve vele (ismerős?).
Még mindig nem vagyok vele megelégedve, sokkal jobban érezném magam egy tökéletes fogsorral. De kezdem ELFOGADNI.
Arra gondolok: "Megváltoztatni már csak kevés eséllyel tudom, így ha nem szeretném szorongással tölteni az életemet, el kell fogadnom"
A másik amit nem szeretek magamban, az a bőröm. Nem olyan vészes, de sajnos nem tipikusan porcelánbaba típus, akadnak vele problémák. Én amit ki tudtam hozni belőle, azt kihoztam... nem makulátlan, de ez van, ilyen. Kénytelen vagyok így elfogadni, úgy ahogy van. Szerintem kevés ember olyan szerencsés teljesen makulátlan bőre van, és hála istennek valaki feltalálta a sminket - azzal már teljesen jó.
Az alakom sem tökéletes: bár vékony vagyok, nincs kifejezett barbie-baba csontozatom és darázsderekam, mint amilyen a mai divat. Nem áll nekem minden jól, de próbálok úgy öltözködni, hogy számomra előnyös ruhadarabokat választok, mely inkább az előnyös részét emeli ki az alakomnak.
Sokan ezt sem értik meg. Sokan előnytelen ruhát választanak az alkatukhoz, és csodálkoznak, miért áll furán rajtuk. Szerintem ritka az olyan ember aki mindenben jól néz ki. Meg kell találni a saját alkatunknak és stílusunknak megfelelő ruhát.
Tehát bennem sosem az van, hogy "Én úgy akarok kinézni mind ő vagy ő vagy ő". Hanem az, hogy én egy "szép Én akarok lenni". Ehhez a szép énhez pedig megpróbálok minél közelebb jutni.
Ha plasztikai sebészeti beavatkozásról van szó.... van olyan része az arcomnak, amit szebbnek gondolnék valahogyan máshogyan. És ezzel nincs szerintem semmi gond ha az ember így jobban érzi magát. (Én csak azért nem merném, mert annál jobban félnék a műtéttől.XD) A lényeg hogy ne akarjunk hasonlítani senkire. Tudnunk kell hogy kik vagyunk, nekünk mi áll jól, akkor leszünk a legszebbek.

(Saját történet vége~)

ÉS ami nagyon fontos: nem csak azt kell látni magunkban, ami nem tetszik! A mérleg csak akkor áll meg, ha mindenkét oldalán ugyanannyi súly van. Ezek önbizalmunk építőelemei, az, hogy mit szeretünk magunkban. Mindenkiben van valami szép, és muszáj, muszáj hogy mindenki megtalálja magában és el is hitesse magával.

Higgyétek el, hogy ha egy ember belül rendben van, akkor kívül is sokkal jobban rendben van! Az ember sokkal szebb, ha szebbnek is érzi magát. Ne a tökéletesség legyen a célunk, hanem ez. ;)

2013. augusztus 14., szerda

Álmodozni szabad?

Találkoztam párszor olyan emberekkel, akik szintén rajongtak Ázsiáért, akár csak én, és büszkén mesélték számomra, hogy ők bizony komolyan tervezik, hogy ki fognak költözni Koreába/Japánba. Valaki már a továbbtanulást is ott tervezné, valaki pedig a diploma letétele után szeretne kint állást keresni.
Ezek hallatán én is eljátszadoztam a gondolattal, hogy vajon mernék-e kiköltözni? Mi az ami ehhez kellhet, és még ha meg is valósítottuk az álmunkat és ott állunk újdonsült albérletünk előtt Korea vagy Japán közepén, mi garantálja azt, hogy jól döntöttünk?
http://www.creditwritedowns.com/wp-content/uploads/2010/12/South-Korea.png

Én személy szerint mindig becsültem az olyan embereket, akik mernek nagyot álmodni, és bőszen haladnak az álmaik elérése felé. Én is ilyen vagyok. De nagyon fontos, hogy sosem szabad elfelejteni a józan eszünket az álmodozás közben. Reálisan, racionális fejjel kell gondolkodnunk.

http://www.ohchr.org/SiteCollectionImages/Bodies/Flags/jpn.gif

Bár nem sokat tudok arról, hogy pontosan mi is a kulcsa annak, hogy kint éljünk, józan paraszti ésszel végiggondolva elsősorban pénz kell hozzá. Nem csak ázsiába, de bárhova el akar költözni az ember külföldre, kell egy alap tőke (főleg ha nincs külső barátja aki segít neki). A kiutazás, a holmik kivitele, a lakás találás, a napi élet fenntartása amíg nem talál az ember munkát. És ez nehezebb, mint amilyennek így is hangzik. Semmi sem garantált.
Ezen kívül ha Ázsiáról beszélünk, mind tudjuk, hogy az ottani munkamorál merőben eltér a nyugatitól. Hatalmas hajszolás, maximalizmus jellemző, önfegyelem, perfekcionizmus. Nekünk nem ez a megszokott, és szerintem egy ottani külföldi számára sokkal nehezebb lehet ezt teljesíteni.  (Én nagyon hajtós ember vagyok, tényleg, de még így sem gondolom azt hogy tudnék érvényesülni ott a munkában.)

http://japanplant.files.wordpress.com/2011/04/japanese-people.jpg

De ha még ez is megy, akkor még mindig nem beszéltem a kulturális különbségekről, amelyekbe akaratlanul is beleütközünk. Ha kint szeretnénk élni, mindenféleképpen azt gondolom, hogy meg kell tanulnunk a helyi nyelvet. Az ázsiai nyelvek nem arról híresek olyan olyan könnyűek lennének, ezen kívül az összes tiszteletet kifejező beszédmódot, szokást át kell vennünk, és be kell tartanunk, mert ez rettentően fontos a számukra. Ők ebben nevelkedtek, és ami nekik a vérükben van és alap, arra nekünk direkt figyelnünk kell. Nem lehet egyszerű.

Akármennyire vendégszerető egy ország, ilyen szembetűnő eltéréskor (magyarul hogy mi máshogy nézünk ki mint ők) valamilyen szinten első látásra mindig egy külföldi, "más", nem ide valósi emberek leszünk az ottani társadalom számára. Akár egy olyan emberről van szó akinek a családja már évszázadok óta Koreában él, csak a vére nem ázsiai, ha nem ismernek és rád néznek, akkor akaratlanul is ezt fogják gondolni (és ezt nem negatív előítéletként mondom).  Gondoljatok csak arra, ha itt megláttok egy ázsiait, akkor mi az első gondolatotok? (" juj, egy ÁZSIAI~ *-*" - nem ám X''D) Leginkább az hogy ő valószínűleg nem idevalósi. Ott kb. ugyanez lehet, ha meglátnak egy nem ázsiai embert. Ezzel alapból semmi gond nincs, csak sok olyan ember akad a világon, akár Ázsiában, akár nem, akiknek előítéletei vannak a külföldiekkel szemben.

Magyarán nagyon nehéz lehet elérni ezt a célt: rengeteg pénz, tanulás, kitartás, önállóság, tolerancia kellhet hozzá, és még ezzel sem biztos hogy az ember képes lesz kint maradni - DE nem lehetetlen.

http://www.seoulrhythm.com/wp-content/uploads/2013/03/seoul.jpg

 Egyáltalán, mi a tervünk ha kimegyünk? Persze, ez attól is függ hogy milyen állásunk lesz, milyen végzettségünk van. De a többség nyilván családot szeretne.

És itt jön az a bizonyos gondolat, hogy "akkor ázsiai pasim lesz".

Nyilván, ha az ember egyszer ott él, akkor valószínűleg több az esély arra, hogy ázsiait fog ki magának. Semmi gond.

De én egy valamit nem tudok megérteni, és mégpedig azt, hogy ha valaki direkt eldönti, hogy "én ázsiai pasit akarok". Miért? Mitől jobb egy ázsiai mint egy nem ázsiai? Akármilyen nemzetiségű az illető, emberek vagyunk, és ugyanúgy megvan az esélye hogy akit kifogsz az egy bunkó, de annak is meg van az esélye hogy egy lovagias herceg akivel boldog lehetsz. Tök mindegy hogy ázsiai vagy nem.
Lehet hogy azok jönnek be, de akkor valószínűsítem, hogy a helyesebbik fajta. De gondolj csak bele: ha találsz is egy helyes ázsiai pasit magadnak, nem biztos hogy jó fej, vagy hogy egyáltalán bejönnek neki a külföldi lányok, vagy hogy NINCS BARÁTNŐJE - mivel a helyes pasiknak általában elég hamar akad.
DE természetesen ez sem lehetetlen, csak nagy szerencse kellhet hozzá, szerintem!

Mindenesetre nem hiszem hogy ha egy ázsiai pasi találkozik egy olyan lánnyal, akiről süt hogy azért van vele csak, mert ázsiai, azt komolyan fogja venni. Én eddig azt tapasztaltam, hogy nem szeretik az ilyesmit. És azt is tapasztaltam, hogy sokszor előítéletesek is emiatt, ha egy lány ismerkedni szeretne velük (főleg ha mondjuk K-pop fan, vagy szereti az ázsiai előadókat, színészeket) hogy biztos csak azért, mert ő is ázsiai.

Most jön a kérdés: én ki akarnék-e költözni?

Nos, én úgy vagyok Ázsiával, hogy... nekem Korea és Japán egyfajta "menedéket" jelent, az itthoni szürke hétköznapok alól. Mindenkinek van valami ami ezt biztosítja. Valakinek a hobbija, valakinek a pia, valakinek a drog, valakinek a rajzolás, a sport, vagy bármi más káros vagy nem káros dolog, de a lényeg hogy ellazítja, elfelejteti vele a gondjait. Én amikor velük foglalkozom, akkor nem gondolok semmi rosszra, vidám leszek, nevetek rajtuk amikor az Idolok színes klipjeit, vicces műsorait, profi előadását nézem... amikor a doramákat nézem, vagy netán animét, mangát olvasok. Imádom hogy annyira más, teljesen elfeledtetnek ezek a dolgok velem mindent. Pontosan azért, mert más.
Ez alapján én is gondolhatnék arra, hogy ha esetleg kiköltöznék Koreába vagy Japánba, az lenne, hogy az én kis menedékem a mindennapok részévé válna, az álomvilágom való világgá válna, és jaj mennyire jó lenne!
De nem. Én ezt nem akarom.
Tudjátok miért?
Mert szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten csalódnék. Nyilván valóan én csak a pozitív részével foglalkozom Ázsiának, a negatívval nem, hisz ha szórakozni akarok, miért is foglalkozzak vele? De ha kimennék, akaratlanul szembesülnék a negatívumokkal, és elveszne az a rózsaszín álomvilágom amibe most bármikor belemerülhetek (de persze így is, hogy rózsaszínnek látom, tisztában vagyok vele hogy valójában nem az!).
Ettől függetlenül rettenetesen szeretnék egyszer kint tölteni egy kis időt, hogy azokat a dolgokat amiket szeretek, élőben megtapasztalhassam, megnézhessem, mint turista. Ez az egyik nagy álmom. :)